1. fejezet

Szeptember elseje van, kedd, ami minden diáknak egy dolgot jelent. Évnyitó, suli, haverok.Az egész tanévben ezt a napot szeretem a legjobban. Az egész nap sztorizgatással telik. Jó lenne, ha a 9 hónap suli is ebből állna, de ez sajnos lehetetlen.
Már előző este kikészítettem és kivasaltam az ünneplőmet, majd a fekete magassarkúmat. Utálok késni, bár csak az évnyitóról van szó. Ilyenkor a tanárok is rendesek,és őszintén nem értem miért nem mutatják meg ezt az énjüket év közben.

Hat órakor megszólalt az ébresztő és én felültem, majd elindultam az ajtó felé. Nem, hazudnék, ha ezt írnám. Az igazság az, hogy kómásan felültem és aztán megpróbáltam elérni az ajtóig, ami természetesen nem sikerült, mert a bal lábam bele akadt a festő állványomba és orra estem. Imádok rajzolni és festeni. Csak a rajz órákat vártam a suliban, de most, hogy már nincs, ez az érdeklődés is megszűnt az iskola iránt. A rajzot felváltotta a művészet történet, a többi tantárgy pedig egyre nehezebb lett. Na de vissza a mába. Megmostam az arcom, és kicsoszogtam a konyhába. Egy cetli várt az asztalon: "Ne haragudj kicsim. Be kellett mennem. Jó szórakozást. :)" Lassan 10 éve, hogy minden reggel ez az üzenet vár. Unottan öntöttem ki a kávémat, majd elővettem egy tányért és megcsináltam a reggeli pirítósom. Miután mindennel végeztem, fogat mostam, felöltöztem és a hajamba laza hullámokat varázsoltam. A sminkem elég hétköznapira sikerült, de nekem így tetszik. Mire mindennel végeztem, már hét óra volt. Felvettem a cipőmet és bezártam az ajtót.
- Buffy! Ne! - kiáltottam rá a kutyusra, mert ugrált és majdnem össze kente a nadrágom. Pedig nem szeretem leszidni, mert ő a második lelki társam.
Megsimogattam, engesztelés gyanánt, majd elindultam a suli felé. Mint már említettem, a külvárosban lakunk, a gimi amibe járok, azonban a belvárosban.
Még csak 5 perce sétáltam, de a cipő már is feltörte a lábam. A sebtapaszt szokás szerint elfelejtettem elrakni. Mérgesen sántikáltam tovább, mikor valaki dudált mögöttam.
- Hey! Cat! - kiáltott utánam valaki.
Megfordultam és megláttam a legjobb barátnőm az anyós ülésen. Sam volt az, és a bátyja Dominick. Dom  is a mi sulinkba jár, de ő az idén végzős és szerencsénkre van jogsija.
- Elviszünk. - ajánlotta fel Dom, aminek nagyon is örültem.
Mellém gurult a kocsival, és én lehuppantam a hátsó ülésre.
- Köszi srácok. Megmentettetek. - hálálkodtam.
- Igazán nincs mit. - mondta Sam. - Hallottad, hogy lesz egy új osztálytársunk? Állítólag a Londonban járt suliba.
- Nem. - válaszoltam őszintén.
Már csak ez hiányzott. 2 év után végre kezdem megszokni az osztálytársaimat, és azt,hogy mindenki átnéz rajtam, és erre érkezik valami arrogáns majom. Tudom, hogy nem szabad senkit előre megítélni, de mit gondoltok miért jön át egy másik iskolából? Két oka lehet. Az első, hogy megbukott és nem akar nap mint nap szembe nézni ezzel a ténnyel, a második pedig, hogy az osztálytársai nem bírták elviselni az egóját.
Amíg elmerültem a gondolataimban megérkeztünk. Sammel kiszálltunk a kocsiból és elindultunk megkeresni az osztályunkat.
Egy páran már ott voltak. Az osztályunknak két kiemelkedő alakja van. Tara, aki minibbnél minibb ruhákban rázza magát,mert így azt hiszi, hogy "menő" és ki van akadva, ha valami nem róla szól. A másik pedig Ty, szintén a legmenőbb cuccokban feszít minden nap és imádja, ha a lányok utána fordulnak. Szokás szerint ott álltak egy kört alkotva az osztállyal és arról sztorizgattak, hogy ki mennyire rúgott be a nyáron. Nagyon menő, mondhatom.
Sammel oda álltunk a  kör mögé, és hallgattuk, hogy ki mikor kivel és mit csinált. Nem volt hangulatunk a körbe állni. Végül is mi sosem voltunk ugyan olyanok, mint ők. Akkor most miért lenne másképp??
Egy srác állt meg mögöttünk. Sammel össze néztünk és rám mosolygott. Ezek szerint tetszik neki az "új fiú".
Az évnyitó unalmas volt, és ugyan olyan sablonos, mint lenni szokott. Az igazgató egy órán át dumált, hogy milyen jó, hogy suli van, meg hogy mennyire örül, és persze az idézeteket sem hagyták ki.
2 órán keresztül magyarázott, aztán bementünk a termünkbe és mindenki leült a szokásos helyére. Egy személyes padok vannak, de még így is egymás mellett ülünk Sammel.
Mi ketten az utolsó sorba ültünk, hogy még véletlenül se vegyenek észre a tanárok. Ami lássuk be, egy közhely, mert így is úgy is észre vesz. Nem érdekel, nekünk így jobb.
Az osztályfőnök belépett a terembe, mire hirtelen csend lett. Az a srác jött vele, aki mögöttünk állt.
- Gyerekek, ő itt David Henrie. Az új osztálytársatok. - kezdte köszönés nélkül. - Foglalj helyet.
David elindult felénk, mert szerencsétlenségemre csak mellettem volt szabad hely.
Leült és felém fordult.
- Szia....szépségem. - kezdte, mire azonnal leesett, hogy a második volt az igazi ok.
- Tégy egy kis szívességet és ne szólj hozzám a közel jövőben. - válaszoltam cseppet sem kedvesen.
Vissza fordult, hogy hallgassa az osztályfőnököt. Nem tudom, hogy megsértődött e vagy sem, de őszintén szólva nem nagyon hat meg. Mrs.Parker (az of.) lediktálta az órarendet és a lelkünkre kötötte, hogy el ne merjünk késni holnap.
Mindenki tudomásul vette, és haza indultunk......volna, ha nem fájt volna a lábam a magassarkú miatt.
- Nem érdekel. - jelentettem ki és nemes egyszerűséggel levettem a cipőt a lábamról.
Mezítláb sétáltam ki a teremből, és miközben azt néztem, hogy hol van valami mocsok, neki mentem valakinek.
- Bocsánat. - mondtam és felnéztem. David volt az.
- Bemutatkozhatnál.
- Jól van. Végül is osztálytársak leszünk. - adtam meg magam. - Cat Ford vagyok.
Láttam, hogy a háta mögül, Sam vadul integet, hogy menjek már, mert lekésem a fuvarom.
- A barátaim várnak. Csá. - köszöntem, és kikerültem, majd oda mentem Samhez.
- Mi volt ez?? - kérdezte és kíváncsian nézett rám.
- Semmi. - mondtam el a nyilván valót.
Egymás mellett, szótlanul sétáltunk ki a kocsihoz, ahol már Dom várt minket. Elég nyúzott arcot vágott, rá is kérdeztem.
- Mi a baj?
- Semmi, csak elsorolták, mi minden vár ránk az idén. - mondta őszintén és beszállt a kocsiba.
Amióta az eszemet tudom, és Samy a barátnőm, azóta akar összehozni Dommal. Hiába szidom le, vagy mondom el neki, hogy nem érdekel a bátyja, ő hajthatatlan. Beült hátra és bezárta az ajtókat. Nagyszerű. Megkerültem a kocsit és komótosan beszálltam az anyós ülésre.
Dom beindította a "járművet" és elindultunk. Bekapcsoltam a rádiót, amiben éppen akkor csendült fel Avicci új száma a Wake me up. Maximum hangerőre vettem és Sammel egyszerre kezdtük el kiabálni a szöveget. Dominick rám nézett és elmosolyodott. Önfeledten pattogtam és énekeltem az ülésen.
Pár perc múlva megérkeztünk.
- Köszi, hogy hoztatok vittetek. - mondtam és nyomtam egy szigorúan baráti puszit a sofőrünk arcára. - Sziasztok!
Kiszálltam a kocsiból, és az elejét megkerülve a kapuhoz mentem. Vissza néztem, és egy pillanatra olyan volt, mintha Dom a .......khm....seggemet nézte volna. Nem, biztosan rosszul láttam.
Buffy az ajtóban várt, és mikor meglátott,szó szerint a nyakamba ugrott. Hát, a fehér blúzomnak már mindegy. Meg kerestem a kulcsot, és bementem a házba. A ruháimat a szennyesbe tettem és letusoltam. Kényelmes melegítőt vettem fel és kimentem játszani a kutyussal.
Délben bementem és megebédeltem, majd eldöntöttem, hogy festek valamit.
A festőállványomat és az ecseteket egy órába telt kipakolnom a kertbe, de megérte. Ahogyan a szél fújta a fákat, gyönyörű volt.
Már majdnem készen voltam, mikor egy ismerős autó kanyarodott be a házunk elé. Dom szállt ki belőle.
- Helló. - kiáltott a kapuból.
- Szia. - köszöntem vissza.
- Szeretnélek megkérni valamire. - kezdte bátortalanul. - Táncolnál velem a szalagavatón?
- Hát, jól van. - egyeztem bele. Végül is már nagyon rég óta ismerem és egy táncból nem lesz semmi.
Mellém lépett, hogy megnézze a képet.
- Ez nagyon szép. - dicsért, ami elég jól esett. - Pénteken lesz egy buli nálunk. Eljössz?
- Nem lesz ez egyszerre sok kérés? - kérdeztem és egyszerre nevettük el magunkat. - De, egyébként ok.
Nem maradt sokáig, még körül belül tíz percet. A nap hátra lévő része unalmasan telt. Befejeztem a képet, majd enni adtam Buffynak. Bepakoltam az órarend szerint szükséges könyveket, és megint letusoltam.
Nem, nem őrültem meg. Csak jól esett és kész. :)
Korán elaludtam. Hajnal 2 körül, az ajtó csapódása keltett fel. Nem néztem meg ki az, mert biztos voltam benne, hogy apa ért haza.